Röviden, magyarul.

Tény: többet kellene írnom magyarul.

Immár tizenkét éve (félelmetes ezt leírni), hogy elkezdtem az angol szakot, és azóta gyönyörűséges anyanyelvem kicsit háttérbe szorult. Először csak professzionális téren érzékeltem a változást: angolul hallgattam az órákat, angolul olvastam és írtam, és persze néhanapján angolul viccelődtünk a szünetekben. Majd mikor 2010-ben Belgiumba költöztem, a folyamat riasztó módon felgyorsult: a munkahelyen angolul, hollandul vagy franciául értekezem a kollégákkal, otthon a párommal olaszul vagy franciául, egyedül a családi skype megy magyarul, hazalátogatások és esetenként feltűnik egy-egy eltévedt magyar munkatárs is. Persze ehhez jön még az úgymond legkedvesebb hobbim, a szokatlan idegen nyelvek tanulása, többet szimultán. Na ezzel végképp megadom a kegyelemdöfést.

Egy szó mint száz: érzem, hogy kezdem elveszíteni. Egész korábbi életemben elítéltem azokat, akik annak idején disszidáltak és most törik a magyart. Gondoltam, velem sosem fordulhatna elő. És tessék. Már nem jönnek olyan könnyen a számra a viccek, a szép kifejezések, az árnyalatnyi különbségek, stílusértékkel rendelkező szavak. Most komoly erőfeszítés szükséges mindehhez. Mindig jó voltam nyelvtanból és irodalomból; olyannyira, hogy általános iskolában és gimnáziumban versenyekre jártam, faltam a könyveket, tudatosan építettem a szókincsem. Ez személyiségképem egyik legfontosabb eleme. Ez vagyok én: verbális önkifejezés, amikor csak akarom, ahogyan akarom, 100%-os hatékonysággal. Egy-egy tökéletesen időzített frappáns mondat. Irónia. Na most, ez elveszett. Az egyéniségem egy része megkérdőjeleződött. Sokszor tűnődöm, például egyes kaotikus olasz családi ebédek alatt, hogy vajon mennyire ismernek engem ezek az emberek. Sosem fogják megtudni, pontosan mit gondolok, hogy érzek, és ki vagyok. Mert amit olaszul produkálok, koránt sincs közel a valósághoz. Annál sokkal színtelenebb. Ugyanakkor az anyanyelvem által nyújtott pajzs nélkül védtelen is vagyok. Ez egy rendkívül törékeny dolog. Még ha értek is egy viccet vagy helyzetet, nem tudok rá úgy reagálni, ahogy szeretnék. Úgyhogy minkább csöndben maradok. Kényszeres némaság = börtön.

Félek.

Félek attól, hogy leendő gyermekeim számára a magyar nyelv csak másodlagos kommunikációs eszköz lesz. Hogy a saját magyar tudásom rosszabodik.

Valamit tennem kell.

Ezért is írtam ezt a szösszenetet. Kimondottan jól érzem magam most, hogy kész. :)

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s